Nagyon rég nem írtam már a blogba, de most visszatérek.
Arról, hogy miért nem írtam sokáig, most már tudok beszélni: meghalt Ander 12 és fél évesen, pár hónappal ezelőtt.
Teljesen elment a kedvem mindentől, főleg hogy könnyed témákról írjak a blogon. Róla és a haláláról nem tudtam és nem is akartam írni, így maradt az, hogy egyszerűen nem publikáltam semmit és vártam, hogy mikor múlik el az a torokfojtogató érzés ami mindig elkap, ha rá gondolok vagy ha ideülök a géphez és elkezdek egy bejegyzést megfogalmazni vele kapcsolatban.
Nagyon beteg volt már, úgyhogy végül én vittem el az orvoshoz elaltatni, nem akartam addig húzni a dolgot amíg végérvényesen leépül. Mindig is úgy gondoltam, hogy a Őt is megilleti a “tisztes vég”, nem is volt könnyű döntés és azóta sokat tépelődtem rajta hogy jól tettem-e. Még most sem vagyok benne biztos, hogy jól tettem, de már nem tudok változtatni ezen, úgyhogy megpróbálok ezzel együtt élni.
Akinek nem volt még kutyája és nem szerette úgy igazán, tiszta szívből, az szerintem ezt nem értheti meg. Érzésre olyan, mintha a gyerekedet vesztetted volna el, hisz kiskorától kezdve hozzád tartozott, te gondoskodtál róla, veled volt jóban és rosszban és mindig, feltétel nélkül szeretett téged. Valami hihetetlenül csodás érzés, ha van egy ilyen társad és tragédia, ha elveszíted.
Azóta sem tudom elképzelni, hogy lehetne egyeltalán pótolni őt, bár már sokan kérdezték hogy miért nem fogadok be egy új kiskutyát. Nem lehet pótolni.
Tudjuk, hogy mennyit jelentett neked, nagyon sajnálom.
Nagyon sajnálom Harder ….
Oszinte reszvetem! Ahogy ovlastam en is majd megfulladtam, mert az en utyam is nagyon oreg mar, bar szerencsere meg semmi jelet nem mutatja betegsegnek. Kitartas! Potolhatatlan, de ugy gondolom, hogy minden kutyat lehet szeretni es talan ha nem is most, de kesobb erdemes elgondolkodni egy uj kutyuson.
Nyugodjon békében.
Még középiskolába jártam, amikor el kellett altatattni a kutyusom, aki 7 és fél évet élt velünk. Gyakorlatilag együtt nőttünk fel…
Amikor édesanyám elvitte a végzetes injekcióra, nem voltam képes elkisérni. Nem akartam, hogy az utolsó képem az legyen róla, hogy beteszik egy zsákba…
Köszi szépen mindenkinek. Furcsa, de most már így utólag jó kicsit beszélni róla, sokáig nem voltam képes rá és bevallom még most is könnyes a szemem ahogy rá gondolok, nagyon-nagyon szerettem.
Később talán lesz egy új kiskutya, de az még nagyon odébb van … amikor Ander hozzánk került, Moncsi (a feleségem) és az én munkám is olyan volt, hogy nagyon jól be tudtuk osztani az időnket, keveset volt egyedül Ander.
Azóta változott a helyzet, új munkahely (illetve most nem, de erről majd még írok), megszületett ugye Peti és teljesen más lett az életritmusunk, nem vállalnék be egy kiskutyát egy panel lakásba. Reggel elmegyünk itthonról, este haza, közte meg teljesen egyedül lenne. Ehhez nincs szívem.
Amikor el kellett vinni az injekcióra, bentmaradtam vele, leültem a földre és az ölemben tartottam, úgy ment el … nem mondom hogy szép emlék, volt is jópár rémálmom emiatt de nem tudtam ott hagyni és kimenni az ajtón, hogy nélkülem menjen el.
Csak annyit tudok üzenni minden kutyásnak, hogy nagyon szeressétek őket amíg lehet, mert utólag bánni fogtok minden hangos szót és rossz pillanatot.
Isten nyugtassa. Sajnalom. Bar nem ismertem, nagyon szeretem a kutyakat. Egyik nagy kedvencem epp a Rottweiler. Szep allat volt, helyes nezese van.
Errol a bejegyzesrol az jut eszembe, amikor BlackY publikalta, hogy elment a kutyusa.
emlékszem mikor bejöttél az irodámba és montad, hogy mi van. nem láttalak még annyira szomorúnak, megviseltnek. remélem nem is foglak. Ander, Zita, bárhogy is hívják a hűséges barátokat, nagyon fáj amikor elmennek.
Részvétem! Nagyon nehéz elengedni egy olyan hűséges barátot aki a család részévé vállt. Remélem idővel enyhülni fog fájdalmad és pótolni fogja ezt a hatalmas űrt a szívedben egy újabb kiskutya.
Őszinte részvétem, Harder…nagyon is meg tudom érteni, hogy mit érzel… nekem egy éve nyár végén halt meg a kutyám, úgyszintén Rotweiler, 13 évesen… szinte vele nőttem fel, és nem is tudtam otthon lenni,amikor elaludt…megvárta, amíg mindenki elmegy otthonról,és csak akkor adta fel…még a mai napig se tudtam feldolgozni…nagyon szép kutya volt Ander, és bár nem ismerlek igazán, szentül hiszem, hogy jó dolga volt mellettetek,és örült mindennek, amit megadtatok neki..
Habár nekem kutyám nem, de több macskám is volt. Ilyen szempontból mellékes, ugyanúgy szereti az ember. Az öreg macskám, ami szinte velem nőtt fel (és szemem láttára öregedett meg) hajszál pontosan 18 és fél! éves korában hunyt el a kezeim között. Helyette szereztem egy szeleburdi 4 hónapos csöppséget, aki pedig (én hibámból) kimászott a 3. emeleti erkélyre és lezuhant. Eltörött a gerince. Egy hónapon keresztül még ápolgattam, mert valami szentimentális hülyeség miatt azt hittem, majdcsak megjavul. Aztán meg kellett hozni nekem is a döntést. Talán ez a legeslegnehezebb dolog az életben. De ne tépelődj rajta, hogy jól tetted-e vagy sem. Jól cselekedtél. A kutyád beteg volt, és igencsak benne volt már a korban. Eljött az ideje. Abban semmi rossz nincs, ha megszabadítottad a további szenvedéstől. Néhány ember is hálás lenne, ha létezne eutanázia. A dolgok múlandók, a családtagnak fogadott négylábú társainkról sajnos hajlamosak vagyunk megfeledkezni, hogy ők csupán 1/3 1/4 ideig élnek mint az ember. Arra kell gondolni, hogy Ander szerető családban élte le az életét, és mindent megkapott az élettől, amire egy kutyának csak szüksége lehet. Meleg otthont, szerető gazdit, és hosszú életet. És egy idő múlva jó érzéssel fogsz tudni rágondolni.
Tudom mit érzel -sajnos-
Az én gyönyörű Rotimat elütötték (kb. 3 éve), én temettem el…
Együtt jártunk kutyasuliba, velem együtt fejlődött (igen, a gazdinak is kell a kutyasuli!), imádtuk egymást, reggel-este játék, nagy séták, pfff…
Lett másik kutya, egy vizsla, de ez csak kutya, nem barát.
Az a baj, hogy a rotik különösen “nagyszívűek” akit szeretnek azt őszintén szeretik, szó szerint tűzön-vízen át, és ezt éreztetik is. Ezért nehéz utána csak úgy hipp-hopp másik kutyával ugrabugrálni, mert egy roti sokkal több, mint kutya.
A kisfiam majd nagyobb lesz picit, akkor biztosan lesz rotink, de amióta az enyémet elütötték, kutyát még simogatni sem tudtam.
őszinte részvétem….együtt érzek veled(veletek)!
Sajnos már mindkét skótjuhász kutyánkat eltemettük mi is. Szép kort értek meg Ők is(13 és 12 év). És igen, ahogy írtad együtt jóban-rosszban (családi házban, panellakásban mikor mi volt).
Ha még emlékszel…kb ’94 nyarán amikor az Alex hozzánk került még kiskutyaként bevitted a munkácsyba, rábíztad a kapu ügyeletesre míg Te nosztalgiából beültél egy órára, utána pedig kimentünk a Desedára. Szegény jól elfáradt…….
Szia Bodaa!
Naná hogy emlékszem, ki is akadtál mert nagyon meleg volt, pedig szereztem neki vizet is ;)
Részvétem miattuk, van most most kutyátok vagy esetleg Ti is későbbre tervezitek? Tudom hogy gyerek mellett nem egyszerű, azért is kérdezem, Ti belevágtatok-e megint vagy vártok még vele.
ViZion,
A rotik számomra is különlegesek, viszont volt 1x vizslám is (na jó, csak félig volt az enyém mert anyósoméknál lakott és időnként láttam) és hihetetlen pofa volt, egy gyönyörű kislány, imádtam őt is.
Sajnos megmérgezték és nem sokat volt velem, talán ha egy bő évet. Az előző tulajdonosa agyon akarta lőni (akkor talán 1 éves volt), merthogy nem lehettek kölykei és apósom hozta haza, hogy megmentse.
Valami hihetetlen módon tudott szeretni és ragaszkodni ő is, amikor jöttem el tőlük, helyből ugrotta át a 2m-es kerítést és rohant a kocsi után, fájt nagyon érte a szívem.
Aztán egyszer jött a telefon, hogy 1 hete meghalt de nem merték elmondani anyósomék, megmérgezték. Ugyanakkor ugyanígy halt meg a szomszéd pár hetes pulija is, sajnos nem jöttek rá hogy ki volt.
A Benci nagyon szeretne kutyát, de lakásban lakunk, reggel elmegyünk otthonról………csak ezért nem lesz egyenlőre.
Nekünk a két kutyus szülőknél volt, ők családiházban laknak ott jól érezték magukat…de Ők nem szeretnének másikat.
Mi majd ha családiba költözünk -talán 10év múlva:)- akkor vállalunk kutyust!
Nálunk ugyanez a helyzet, már csak ezért sem vállalnék el egy új kutyát. Reggel elmegyünk estig nincs otthon senki. Ezt anno sokkal jobban meg tudtuk oldani, alig volt egyedül Ander, de akkor még más munkahely, más foglalkozás, más lakás volt.
Ír szetterem és magyar agaram volt 2 pici gyermek mellett. A gyerkőcök mellettük nőttek fel és sosem volt gond emiatt. 6 hónapos volt a fiam, amikor Vácra, agár versenyre mentünk 3 napra. Gyerek, kutya, sátor, fürdető lavór és egyéb motyók, apa, anya egy trabantban … -sosem felejtem el :) .
Rendszeresen vittük ki a mezőre futtatni a kutyákat, a szetter szagot fogott és felverte a vadat, az agár mint a rakéta üldözte a nyuszit, de mindig a nyuszi győzött egy esetet kivéve.
Szetterem 7 évesen ment el, a szomszéd patkánymérget tett ki az udvarára és miután jóban voltunk nem volt gond, hogy néha átment a kutya. Csak elfelejtett szólni … Egy fialás után történt, így nem tünt fel, hogy miért vérzik. Aztán gyanus lett, hogy már nem kellene véreznie és elvittem dokihoz, de akkoriban nem tudtak semmit kezdeni vele. Belső vérzés vitte el. Nagyon megsirattam, az életem része volt, még most is sírhatnékom van, amikor eszembe jut, pedig már 20 év eltelt. Az agár pedig kiugrott a 2 méteres kennelből amikor tüzelt, elütötte a vonat.
Most 2 cicám van, mert bérházban lakunk, de ha sikerül kertesbe költözni tuti lesz kutyám! Szetter …
Nagyon sajnálom Harder:( Azt hiszem a legjobb megoldást választottad,biztosan Ander is megköszönné a maga módján!Szia!
Kedves Harder!
A véletlen folytán jutottam el ide, a Hobbielektronika oldalról ahol a Fórumozás szabályain nagyon jól elszórakoztam a magam módján. Látva az aláírásodat, kíváncsi lettem az emberre aki alkotta, megszövvegezte a szabályzatot a maga módján.
Itt szembesültem Ander, és a Te tragédiáddal. Nagyon sajnálom a fájdalmadat ismeretlenül is, fogadd részvétemet. Ne higgye senki hogy egy háziállat, (aki már szintén Családtag) elvesztése kevesebb fájdalommal jár mint egy jóbaráté aki történetesen Ember volt. Nekem sajnos át kellett élnem ahogy a legjobb barátom a németjuhász kutyáját veszítette el (Lizának hívták) majd évekkel később Ő küzdött az életéért és nekünk kellett Őt utolsó útjára kísérnünk.
Arra kérlek, ne azon ragdj le hogy még egy kutyád nem lesz olyan mint Ander volt. Abból indulj ki, hogy lehet még egy kutya, akinek Te lehetsz az egyetlen. Ha Ander tovább éhetne mint az átlag emberek, biztosan nem ragaszkodna csak egy emberhez. Neki ennyi adatott meg, de Neked, nekünk még lehet esélyünk hogy jó gazdájai legyünk a kis leendő Andereknek, Lizáknak! Mérettől függetlenül. Mert a kicsi kutya is kutya….
Tamás
Szia Tamás765,
Köszönöm a kedves szavakat és a biztatást, azóta “aludtam rá” jópárat, már inkább a kedves emlékek jönnek vissza, és nem az elvesztése.
Pl. most hétvégén voltunk lent a Velencei-tónál és persze hogy bármelyik kutyát látom, az jut elsőre eszembe, hogy tavaly még mi is együtt jöttünk le Anderrel, de utána már azért csak ott motoszkál a fejemben, hogy lehet el kéne menni egy menhelyre és elhozni egy kutyust.
Egyelőre persze ez csak vágy marad, de valamikor a jövőben szinte biztos, hogy lesz megint egy négylábú társam is.