Naplóbejegyzés, valahol budapesti panel erkélyén ülve
Mopszológiai megfigyeléseim során egyre inkább meggyőződésemmé vált, hogy e különös, buldogszerű lények – melyeket a zoológia tudománya a Canis lupus familiaris mopsziensis névre keresztelhetne – talán a legfurfangosabb és legszakavatottabb élelemszerzők az egész háziasított kutyafélék családjában.
A mopsz, ez a kissé groteszk, de tagadhatatlanul bájos teremtmény, teste mintha egy nagyobb állat tervrajzának összezsugorított változata volna. Rövidke lábai, tömzsi törzse és jellegzetesen belapított arca első pillantásra azt a benyomást kelti, mintha a Természet a nagy sietségben elfelejtette volna a végső simításokat elvégezni rajta. Ám e látszólagos tökéletlenség mögött a túlélés mestere rejtőzik, aki minden körülmények között képes élelemhez jutni – gyakran túlságosan is sikeresen.
A 6-9 kilogrammos ideális testsúlyú mopsz ugyanis az emberi környezetben hamar felismeri, hogy testének eredeti kialakítása – mely a távoli ősök fizikai megpróbáltatásaihoz idomult – itt már nem feltétlenül előnyös. Ösztönösen alkalmazkodik tehát, nevezetesen oly módon, hogy puffadt gömböcként gördül keresztül a lakáson, súlya gyakran eléri a riasztó 12-15 kilogrammot is.
Megfigyeléseim során tanúja voltam, ahogyan egy Winchester melletti házban lakó példány – nevezzük Arturnak – szinte hipnotikus erővel volt képes megbabonázni házigazdáját. Csodálattal vegyes borzongással figyeltem, ahogy ez a kis állat olyan kifejező pillantásokat vetett gazdájára, hogy az szinte transzba esve adott át neki falatokat a vacsorájából. Természetesen nyomban lejegyeztem ezt a rendkívüli jelenséget, mely tökéletesen illusztrálja azt a különös pszichológiai szimbiózist, mely a mopsz és embertársa között kialakul.
A mindennapi élet rítusai a mopsszal saját külön fejezetet érdemelnének a természetrajzi könyvekben. Reggeli sétáik inkább emlékeztetnek egy nyugdíjas tea-társaság komótos andalofóriájára, mintsem a kutyák megszokott szilaj rohangálására. A mopsz csoszogva, gombszemeit tekintélyesen forgatva, időnként fújtatva és pöfögve halad, miközben gazdája aggódó tekintettel figyeli minden lélegzetvételét.
Táplálkozási szokásaik tekintetében a szakavatott megfigyelő számára nyilvánvaló, hogy a mopszok energiaháztartása egy rendkívül gazdaságos rendszer szerint működik – minden bevitt kalória gondosan raktározódik, mintha az állat egy olyan katasztrófára készülne, amely soha nem következik be.
A legtanulságosabb felfedezéseim azonban kétségkívül a mopsz mentális képességeivel kapcsolatosak. Nem holmi korlátolt, bumfordi lényről van szó! Ez az állat olyan kifinomult pszichológiai hadviselést folytat, amely mellett az emberi manipuláció amateur próbálkozásnak tűnik. Különösen lenyűgöző az a képessége, hogy szinte agyhullámok útján közvetíti gazdája felé az “éhezem” üzenetét, miközben teste minden porcikája az ellenkezőjét bizonyítja.
Egy surrey-i kertésznél tett látogatásom alkalmával megfigyeltem egy Herbert névre hallgató idősebb példányt, aki olyan meggyőzően játszotta el a kétségbeesett éhezés drámáját, hogy gazdája valósággal pánikba esett, és azonnal előkaparta a legválogatottabb falatokat – mindezt alig egy órával a bőséges ebéd után.
A mopsz egészségének megőrzése ugyanakkor komoly természetvédelmi feladat is. Átgondolt és szisztematikus megközelítést igényel, hogy ezt a különleges teremtményt megóvjuk saját étvágyától. Többhetes kutatásaim eredményeképpen arra a következtetésre jutottam, hogy a rövid, de rendszeres séták, a kisebb, de táplálóbb adagok, és a szellemi kihívások kombinációja adhat esélyt e teremtmények megmentésére.
Emlékszem egy különösen leleményes kísérletre, amikor egy Beatrice nevű mopsz hölgynek úgynevezett “puzzle-játékokat” készítettek. A kezdeti morgás és bosszús fújtatás után valóságos átalakuláson ment keresztül – szemei csillogtak az izgalomtól, ahogy kibontakozott előtte a feladat. Nem csupán karcsúbb lett, de mintha új értelmet is nyert volna létezése.
Végül is, a mopsz és az ember számára a valódi boldogság titka talán nem is olyan bonyolult. Mértékletes táplálkozás, rendszeres, de kíméletes testmozgás, és szellemi kihívások – ezek a dolgok, amelyek mind a mopsz, mind emberi társa életét gazdagabbá és hosszabbá tehetik.
Ha a mopszok beszélni tudnának, bizonyára elmondanák, hogy az élet nem csupán evésből áll – bár ezt maguk sem hinnék el. Mi, természetbúvárok azonban tudjuk, hogy a valódi szeretet nem a túletetésben, hanem a gondoskodó korlátozásban rejlik.
— részlet Harder soha meg nem írt “Családom és egyéb mopszok” című művéből